A Dessewffy-család Szabolcs megyében
„Pro aris et focis” – „Az oltárért és tűzhelyért”, vagyis a legszentebb
dolgokért küzdeni; idézet Cicero: De natura deorum (3,40) művéből. A 8
évszázados Dessewffy-nemzetség jelmondata is jól tükrözi, hogy a család több
tagja az ókor nagy klasszikusainak nyomán műveltségével, hazafiúi tetteivel
örökre beírta magát a magyar történelem aranylapjaira.
Szabolcs vármegye legnagyobb hitbizományának voltak birtokosai (még az
Andrássyakét is megelőzte), nevüket, emléküket – igaz, teljesen kifosztva,
felújításra szoruló – kastélyok (is) őrzik.
Évszázadokig összekapcsolódott a megye és a család élete egymással. Kezeik
nyomát otthagyták úton-útfélen. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Dessewffyek
nélkül másként alakultak volna a történések megyénkben.
Szabolcs vármegyében a 18. század közepén telepedtek le, ezután két évszázadon
keresztül több kiválóságot, nevezetes személyiséget adtak a megyének, a
nemzetnek. A család a mai Nyírteleken, Tiszavasváriban, Balsán, Oroson,
Nyírbélteken, Gávavencsellőn, Tiszalökön és Tiszaeszláron volt földbirtokos.
A család ifjabb grófi ágának Szabolcs vármegyéhez kötődő tagjai gróf Dessewffy
(I.) Sámuel, Pozsega vármegye örökös főispánja, m. kir. táblabírósági elnök,
Nyíregyháza földesura, Sáros vármegye főispánjától származtak. Ő a család egyik
felemelője; a kilencágú koronával ékesített grófi címert neki adományozta
1775-ben Mária Terézia.
Fia, (II.) István, cs.-kir. kamarás második nejétől, Vécsey Anna bárónőtől
született két fiától, (II.) Sámueltől és (I.) Józseftől fognak leágazni a többi
leszármazottak.
(II.) Sámuel (1768-1847) Pozsega vármegye örökös főispánja, főhadnagy,
Nyíregyháza földesura, akivel Fintán 1803. december 1-én létrejött a szerződés
Nyíregyháza és a család között 320 ezer rajnai Ft-ért; a későbbi szabolcsi
megyeszékhely tőle vásárolta meg az örökváltsághoz szükséges birtoktestet.
Nyíregyháza történetében mérföldkő volt ez, és a család nem gördített akadályt a
város további fejlődése elé. Az óriási anyagi áldozatot kívánó örökváltsággal a
város elérte, hogy minden földesúri ellenőrzés nélkül önmaga gazdálkodhatott
vagyonával, bevételeivel, s ekképp a Dessewffyeknek és a Károlyiaknak semmiféle
gazdasági érdekeltségük nem maradt a város határán belül. A nyíregyházi két
örökváltság-szerződést – néhány hasonló, korai társával együtt (Békéscsaba,
Szarvas, Szentes, Sárospatak stb.) – azért tekinthetjük országos jelentőségűnek,
mert a gyakorlatban mutatta be a jobbágyfelszabadítás lehetőségét 1848 előtt.
Madách Imre 1845-ben átutazóban járt a városban, s Szontágh Pálhoz írott
levelében lelkendezve számolt be az itt tapasztalt fejlődésről: „Az optimizmus
szörnyen meggyökerezett bennem;… Nyíregyházán láttam egész nagyságában és
jelentőségében az örökváltság eszméjét magát tanúsítani; a rövid idő alatti
roppant haladás minden tekintetében…”. Ennek jeleként Nyíregyházán a mostani
Bessenyei teret 1945-ig Dessewffy térnek hívták. Tőle ered az ifjabb grófi ág
ún. 1. (orosi) ága.
Fia, Kálmán, (1797-1879) a Tiszalöki Hitbizomány és a Vencsellői Hitbizomány
alapítója. Ő a fundátora a vencsellői ágazatnak.
Idősebbik fia, (II.) Miklós (1829-1893) főrendiházi tag a bashalmi alágazat
megalapítója. A kistermetű főúrnak hatalmas szíve volt; nem volt olyan
jelentősebb országos vagy megyei mozgalom, egyesület, amelynek ne adományozott
volna nagyobb összegeket. Aki bizalommal fordult hozzá, biztos lehetett benne,
hogy kérése meghallgatásra talál a nemes lelkű grófnál.
A szabolcsi közélet egyik kiemelkedő alakja adományaival bőségesen támogatta a
kultúrát, az oktatást. Nem a szavak, annál inkább a tettek embere volt. Sok
tennivalót érzett szűkebb pátriája iránt, az őseitől örökölt felelőssége nyomán.
Az 1888-as nagy téli csapadék és tavaszi esőzés ismét árvizet eredményezett a
Tiszán. Ennek nyomán a római katolikus plébániát Tiszaeszlárról Bashalomra
telepítik, egy újonnan épült templomba. Dessewffy gróf szívügyének tartotta a
templom felépítését, már csak a lakosságnak tett ígérete miatt is. A kegyúri
Jézus Szíve templomnak hamarosan híre ment a megye határain túl és napjainkban
is híres búcsújáróhely.
A Kállay Pétertől vásárolt bashalmi kastélyt tovább bővítette, amely jelenleg
külső és belső díszeitől teljesen megfosztva az általános iskolának ad otthont.
Az 1944-ben benyomuló román csapatok többször belelőttek fémkoporsójába, a
bebalzsamozott testén lévő aranyóraláncot ellopták, kezét kicsavarva hagyták,
így látható ma is. A koporsójára elhelyezett díszkardját a ’60-as években lopták
el.
Dessewffy Kálmánról és Miklósról azért nem tudok korabeli portrékat bemutatni,
mert a kastélyban lévő festményeket a román megszállók Bukarestbe vitték
hadizsákmányként, ahol ma is vannak.
Szentmarjay Erzsébettől született két fia: (III.) Miklós és Aladár fogják
örökölni a Dessewffy-hitbizományt.
Dessewffy Miklós a magyar főrendiház tagja, neves numizmatikus, a Magyar
Numizmatikai Társulat egyik alapítója és tiszteletbeli elnöke, ugyancsak
nagylelkű adományozóként szerzett magának hírnevet itthon és külföldön.
Vencsellői lótenyészete világhíres volt. Bay Bertával kötött házassága
gyermektelen maradt. Több ezer darabos numizmatikai kollecióját a Társulatra
hagyta. Sírfedlapjára tévesen vésték fel az 1853-as születési dátumot.
Öccse, Aladár a magyar főrendiház tagja volt. Nem biztos, hogy a nagy gondokkal
küszködő Dessewffy-hitbizomány irányítása Aladár gróf képességeinek megfelelő
feladat lett volna: „(…) A bajokat tetézte az a tény, hogy az új birtokos
teljességgel alkalmatlan volt a problémák átlátására, a megfelelő megoldás
megtalálására, sőt a szándék is hiányzott belőle. Gr. Dessewffy Aladár külföldön
élt és nem szándékozott hazaköltözni. Jellemző személyiségére, hogy 1901 és 1911
között apósa, br. Ambrózy Gyula gondnoksága alatt állt, elmebetegség és az abból
fakadó tékozlás miatt. Bár 1911-ben gyógyultnak nyilvánították, a gondnokságot
megszüntették, ez azonban nem tette őt alkalmassá a birtoktestek irányitására.”
1918-ig, közel húsz éve már Svájcban, Montreaux-ban lakott barátnőjével, Lylett
kisasszonnyal. Szerényen, de rangjához méltóan élt. Amikor a hitbizomány feje
lett, hirtelen költekezésbe kezdett; ékszereket, drága ruhákat vásárolt. Soha
nem akart visszatérni Magyarországra, a hitbizományi birtokok kritikus
helyzetben voltak: tőkehiány, bizonytalan állapotok, kedvezőtlen gazdasági
konjunktúra.
Dessewffy Kálmán kisebbik fia, Ferenc, Csáky Alojzia grófnővel kötött
házasságából született fia: (I.) Gyula, cs. és kir. kamarás, a II. osztályú
Vaskorona Rend lovagja a királyteleki ágazat alapítója. Ő építtette a kastélyt,
a Szent Anna-templomot és a ferenctanyai kápolnát. A kegyúri Szent
Anna-templomot 1880. november 22-én szentelték fel. Későromantikus, egyhajós, a
homlokzat fölött főtoronnyal. A kórus falazatában két fehér márványtábla
látható, a templomépítő grófi házaspár emlékére. A templom felszereléséhez
tartozik a harang, 1807-es évszámmal datálva.
A klasszicista stílusú kastélyt nagy gondossággal ápolt angolpark vette körül,
amely eredeti állapotban ma már csak a korabeli képeslapokon látható. A kastély
berendezését barbár módon pusztították el, alig néhány darabot sikerült
megmenteni belőlük. Az ötvenes években gépállomás, majd az AGROGÉP nevű cég
működött benne. Néhány éve üresen áll. A város vezetése szeretné, ha a
helytörténeti gyűjtemény itt történő elhelyezése mellett a család emlékét őrző
tárgyak is ebben kaphatnának helyet. Az 1884-ben épült lovarda északi szárnyát
1945 után elbontották, napjainkban szépen felújítva, Királytelek Vigadó néven
szolgálja a kultúrát.
Dessewffy Gyulának ’Sennyey Anna bárónőtől született gyermekei: Dénes, Marianna,
Alajos és Béla. A négy testvér szerető családi légkörben élte le életét,
családalapítás nélkül. Velük a Dessewffyek (II.) Sámuel alapította ága kihalt.
Dessewffy (I.) Sámuel kisebbik fia, (I.) József a 2. (büdszentmihályi) ág
megalapítója. A Johann Ender festette mellképe, amely a Magyar Tudományos
Akadémia egyik kincse, a legismertebb portréképünk róla. Pozsegai örökös
főispán, az MTA alapító tagja és igazgatója (1830-1845), híres író, Kazinczy
Ferenc barátja volt.
Sztáray Eleonóra grófnővel kötött frigyéből születtek: (I.) Aurél és (I.) Emil,
a nemzetség két legismertebb tagjai.
Dessewffy Aurél a magyar főrendiház konzervatív pártjának legnagyobb szónoka,
írója és zsurnalisztája volt. Kazinczy Ferenc, atyjának barátja, aki gyakran
megfordult a Dessewffy-kastélyban, nagy befolyással volt a minden szép és jó
iránt fogékony ifjúra, „izlésének, tollának s nyelvének nemesítésére”. Magánúton
megtanult németül, franciául és angolul, így az ezeken a nyelveken író mesterek
munkáiból sajátította el az államtudományokat és a diplomáciát. Ezáltal olyan
gazdag ismeretekre tett szert, amelyeket később a politikai és a hírlapírói
pályáján olyan fényesen tudott kamatoztatni. Különösen kedvelte az angolokat,
közülük is Jeremy Bentham jogtudós és filozófus írásait.
Élénken részt vett a közügyek minden ágában: íróként, akadémikusként, a színházi
bizottmány tagjaként, majd az 1838. évi nagy pesti árvíz után, mint a segélyező
bizottmány buzgó és munkás tagja. Már 1833-ban levelező tagjává választotta az
Akadémia, 1836-ban pedig a Kisfaludy Társaság alapító tagjai közé is belépett.
Az 1839/40-es országgyűlésen tehetségének elismeréseként és a magyar
főrendiházban érvényre juttatott nézeteiért – a legkiválóbb tagok egyikeként –
tagja lett a büntetőtörvénykönyv megalkotására létrehozott országgyűlési
bizottságnak; ehhez hozzájárult az is, hogy Metternich herceg ajánlóleveleivel
ellátva, beutazta Franciaországot, Angliát, a német fejedelemségeket, Hollandiát
és Belgiumot: meglátogatta a későbbi francia köztársasági elnököt, Louis Adolphe
Thierst Párizsban, megismerkedett Heinével is. Mindez meghozta gyümölcsét:
fáradhatatlan szorgalommal tanulva, gazdag ismeretekkel felvértezve tért vissza
hazájába.
A budapesti Árvízkönyvben (Pest, 1839) jelent meg kitűnő nemzeti szellemű
értekezése: „A magyar nyelv s előkelőink nevelési rendszeréről” címmel, melynél
szebbet és jobbat ez ügyben senki sem írt. Az Akadémiának ő ajándékozta Kazinczy
Ferenc hátrahagyott kéziratait, írt a Lánchíd és a játékszínépítés ügyében stb.
A Világ című hírlapot pártja közlönyévé alakította át. Szellemdús cikkei,
melyekkel az általa vezetett lapban fellépett, X. Y. Z. cím alatt jelentek meg
egybegyűjtve. Mindennek ára volt: az erejét felemésztő munka, a megyei és
választmányi gyűlések folytonos küzdelmei, a hírlapszerkesztés, a kodifikáció és
emellett a sorozatos társasági összejövetelek, a baráti és női körökben való
aktivitásának következtében leromlott amúgy sem erős fizikuma. A nagyreményű
fiatal férfi, családjának fő büszkesége, életének 34. évében hunyt el.
Írói munkásságának szép emléket állítva jelent meg 1857-ben kézirati műveiből,
életrajzával s arcképével egy díszalbum, melynek címe: „Koszoru gr. Dessewffy
Aurél emlékének”. Olajképe az Akadémia képtárát díszíti.
Öccse, Dessewffy Emil az MTA tiszteletbeli tagja és elnöke. Szabolcs
vármegyében, az atyai birtokok egyikén, Büdszentmihályon telepedett le. Ügyesen
és szorgalmasan gazdálkodott, s az elhanyagolt birtokból, mely nagyrészt
kezdetleges állapotban lévő ártér volt, 16 éves fáradozással, nagy
szakértelemmel valódi mintagazdaságot teremtett. Emellett a megyei közügyekben
is részt vett; gróf Teleki József, akkori szabolcsi főispán kinevezte a vármegye
tiszteletbeli főjegyzőjévé.
Az Országos Magyar Gazdasági Egyesülettel (OMGE) is állandó kapcsolatban volt,
ennek 1835-ben választmányi tagjává lett, egész életén át vezéralakja is egyben;
1845-ben az egyesület ismeretterjesztő s földművelési osztályának elnökévé
választották.
1844-ben a mérsékelt konzervatív párt akkori vezérlapjának, a Budapesti
Híradónak szerkesztője lett; letelepedett Pest-Budán. A lapot – a konzervatív
párt egyik legtehetségesebb tagjaként – újságíró barátaival fiatalon elhunyt
nagynevű bátyja szellemében vezette.
Különösen szívén viselte az ország anyagi érdekeit, de ezeket csakis egy felelős
magyar kormány hozzájárulásával akarta előmozdítani; a Kossuth által
kezdeményezett Védegyletet s egyéb, a bécsi kormányzatnak nem tetsző, nemzeti
önsegélyezés útján felállított intézményeket (Széchenyivel együtt) ellenezte
ugyan – s emiatt erős hírlapi polémiákba is keveredett –, de meg akarta
szüntetni a nemesi adómentességet, meg akarta váltani az úrbéri terheket és
gondoskodni akart bankokról, hitelintézetekről, az anyagi jólét összes
eszközeiről.
1848-ban nem vállalt közszerepet, mert a forradalom, s annak nyomán a
radikalizálódó mozgalmak ellenkeztek elveivel. Széchenyi óvatos politikájának
híveként féltette hazáját a merészebb hazafiak rendszabályainak
következményeitől. Amikor azonban a bécsi kormány az alkotmány megsemmisítésére
törekedett, s az 1849. márciusi közös birodalmi alkotmányt kihirdette, Dessewffy
minden lojális alkalmat megragadott, hogy hazája ősi intézményeit megmentse;
emlékiratot dolgozott ki, s nyújtott be a bécsi kormánynak, melyben a kormányzat
szándékainak kivitelezhetetlenségét fejtegette s azt tanácsolta, hogy a
belháború befejezése után állítsa vissza a régi törvényes alkotmányt.
1850-ben hasonló tartalmú emlékiratot készített Magyarország beolvasztása ellen,
amelyet rajta kívül 23 harcostársa is aláírt; ezt magának az uralkodónak adták
át. Mindezen kísérletei azonban akkor sikertelenek maradtak; önkéntes
„száműzetés” következett: egy időre visszavonult és a mezőgazdaságnak élt
mintaszerűen irányított büdszentmihályi uradalmán.
Ám mégsem vonta ki magát teljesen a közéletből: az OMGE 1857-es
újraszervezésében oroszlánrészt vállalt, annak egyik legaktívabb választmányi
tagja lett. Az Egyesület küldötteként tagja volt a vámkongresszusi országos
bizottságnak, s nagy érdemeket szerzett a földbirtoki hitel rendezésében, a
Magyar Földhitelintézet megalapításában (később ennek az elnöke lesz). Az
alsó-szabolcsi Tisza-szabályozó Társaság elnökévé választották, s mint ilyen,
1857-ben elnöke lett az összes Tisza-szabályozási társulatok közös
nagygyűlésének is. Egyike volt azoknak, akik a tiszai nagy kölcsönt létrehozták.
Közpályájának legeredményesebb, leghálásabb része 1855. április 16-ától
kelteződik, amikor is az újból összeült Magyar Tudományos Akadémia elnökévé
választották, amelynek már 1843 óta levelező tagja volt; 1858-ban tiszteletbeli
tagjává is megválasztották.
Ezután minden erejét, tudását hivatalos teendői ellátására szentelte;
tapintatosan felhasználva az ébredő nemzet akkori lelkesültségét, ő szervezte a
Kazinczy-emlékünnepet, 1858-60 között körleveleivel és szónoklataival támogatást
kért az uralkodótól, az uralkodóház tagjaitól és a magyarországi főnemességtől
az Akadémia javára. Legfőképpen neki, fáradhatatlan munkásságának köszönhető,
hogy az addig bérelt helyiségekben szorongó Akadémia 1866-ban saját, díszes
palotájába költözhetett, s hogy annak szerény vagyona több mint kétmillió
forintra nőtt. Esterházy herceg beleegyezését megnyerve a nagybecsű képtárat
Bécsből Pestre szállíttatta, s azt az Akadémia palotájában helyezték el.
Munkabírását felőrölte a sok munka. Az általa építtetett Akadémia megnyitásának
ünnepén már nem lehetett jelen. 1866. januárjában fényes gyászünnepéllyel
búcsúztatták, báró Eötvös József, az elnöki székben méltó utóda tartott felette
emlékbeszédet. Arcképét Barabás Miklós festette meg az Akadémia számára.
Wenckheim Paulina bárónőtől született fia: (II.) Aurél v. b. t. t., a MTA
igazgatósági tagja, a főrendiház elnöke, az utolsó országbíró, ami valamikor a
magyar király utáni első közjogi méltóságot jelentette – ebben a minőségében
vett részt IV. Károly koronázási szertartásán 1916-ban –, az Aranygyapjas Rend
lovagja, a Lipót Rend és a Szerb Takovo Rend nagykeresztese.
Tanulmányai befejeztével beutazta Európát, ahonnan különösen a gazdasági
ismereteit gazdagon gyarapítva tért vissza, és Szabolcs vármegye aljegyzője
lett. A gr. Lónyay Menyhért vezetése alatt működő pénzügyminisztériumban
sajátította el az állami pénzügyek vitelének tudományát. A századfordulón a nagy
három agrárvezér (triász) egyikeként vonult be a történelembe; a triász: gr.
Károlyi Sándor, gr. Dessewffy Aurél és Darányi Ignác. Mindhárman a
gazdatársadalom választott érdekképviselői voltak olyan időben, amikor állami
pénztámogatással nyomult előre a más rétegekből képződő gyárosok és pénztőkések
osztálya. Ahogy akkor fogalmazták, a kapzsi tőkével szemben kell védelmezni a
gazdatársadalom érdekeit a szövetkezés erejével. Ezen beszerző, értékesítő és
feldolgozó szövetkezetek értendők.
A politikai pályán előbb a zborói, majd a tiszalöki kerület képviselőjévé
választották ellenzéki programmal. 1887-ben, mint a Pozsony vármegyei
szentjánosi kerület képviselője a mérsékelt ellenzékhez csatlakozott. Ugyancsak
1887-ben a Földhitelintézet elnöke lett. Az édesapjától, gr. Dessewffy Emiltől
örökölte meg a Tisza-szabályozás nemzeti ügyét, s az Alsó-szabolcsi Tiszai
Ármentesítő Társulat elnöki tisztét vette át gr. Andrássy Gyulától; 32 éven át
viselte e tisztség terhét-örömét. Ő hajtotta végre 1882/83-ban az állammal
társulata érdekeinek megfelelően az első leszámolást, ahogy ezt szaknyelven
kifejezték. Rendezte az elhanyagolt hátraléki ügyeket, szilárd alapokra helyezte
a birtokváltozások nyilvántartását az ártérfejlesztés végrehajtásával.
Részt vett az 1888. évi rendkívüli árvíz elleni védekezésben s annak lefolyása
után személyesen vezette a védművek átalakítási munkájának irányítását és ezzel
kapcsolatos pénzügyi műveleteket. 1892-ben elintézte a társulat kölcsöneinek
konverzióját. Mind emellett aktív vezetője volt a nagyobb területet szabályozó
Tisza-völgyi Központnak, ahol Lónyay 1884-ben történt lemondása után elnök lett.
Érdemei elhallgatása még a Horthy-korszakban kezdődött. 1920-ban történt, amikor
a politikusok és mágnások egymásnak adták a kilincset otthonában, és arra
ösztökélték az idős országbírót, hogy a zavaros idők elmúltával éljen
legmagasabb közjogi állásával és vegye kézbe az ország sorsának irányítását. Ő
azonban kitért egy ilyen lépés elől, hangoztatván, hogy a kialakult kritikus
helyzetből a jövőre nézve demokratikus választás által kell meghozni a döntést.
Még 1926-ban is azzal a kikötéssel szavazta meg a felsőházban a Magyar Királyság
Horthy-féle jogfolytonosságát, hogy azt ideiglenesnek tekinti. Így aztán a
Horthy-korban kezdetét vette a gr. Dessewffy-család háttérbe szorítása a
politikai közéletből és a gazdasági kulcspozíciókból.
83 évesen, 1928-ban halálozott el, végakaratának megfelelően a család
büdszentmihályi sírkertjében helyezték örök nyugalomra, a temetési szertartást
Kriston Endre egri püspök celebrálta és szentelte be a koporsót.
Károlyi Pálma Teréz grófnőtől született fia: (II.) Emil a magyar főrendiház
örökös tagja, országgyűlési képviselő az I. világháború alatt a Vöröskeresztnél
teljesített szolgálatot; az itt szerzett mély impulziók eredményeként élete
végéig támogatta, segítette a háború áldozatait. Diplomáciai szolgálata során
járt Németországban, Belgiumban és Angliában s tanulmányút keretében többször is
megfordult Nyugat-Európában. Főként gazdasági kérdésekkel és szociális
problémákkal foglalkozott. Éveken át elnöke volt a Hangyának, egyik vezető
embere az OMGE-nak; 1927-től töltötte be az elnöki tisztét a Magyar
Földhitelintézetnek.
Dessewffy Aladár halála után ő lett a hitbizomány várományosa. Erről lemondott
fiai javára, de az akkor már ezer sebből vérző uradalom ügyeit rendberakatta. Az
Újfehértó melletti érpataki uradalmát felparcelláztatta a nincstelenek részére,
ill. az ezért kapott pénzösszegen részvényesként – a kormánytól kapott bizalmas
felhívása alapján – bevonult a bauxitiparba.
Batthyány Emanuela grófnőtől született fiai: (III.) Aurél, Tivadar és (II.)
Gyula. Halálos ágyán ezt mondta fiainak: „Fiaim! Ne feledjétek, hogy ez a föld,
melyet most tőlem örököltök, a nemzeté!”
Birtokait három fia közt osztotta szét: Aurélé lett a hitbizomány, aki
Vencsellőn lakott, Tivadar lakott Királytelken, Gyula pedig a megörökölt
részéből, amit csak lehetett, pénzt csinált lapjának életben tartásához.
Dessewffy Aurél középiskoláit Budapesten végezte, majd a Mosonmagyaróvári
Mezőgazdasági Akadémián nyert diplomát. 1938-tól elnöke volt a Keleti Nyírvíz
Lecsapoló Társulatnak, mely tisztségéről 1941. november 6-án mondott le. A
Kelet-Nyírvíz Lecsapoló Társulat 1908-ban alakult Nagykárolyban, majd
1918-1945-ig Nyírbátorban működött tovább.
A hatalmas Dessewffy-hitbizomány utolsó majoreszkója. 1947-ben Brazíliába
emigrált, ahol a magyar kolónia egyik kiemelkedő alakja volt.
A vencsellői kastélyt az idők folyamán többször átépítették. Magja egy a 18.
század második felében épült barokk kastély, amely mellé egy másik kastélyt
építettek klasszicista stílusban a 19. század elején. A két épületet 1898-ban
összeépítették, neobarokk stílusban kiegészítették és bővítették. 1944-ben
kápolnájának tornyát a visszavonuló német csapatok felrobbantották, ekkor bal
szárnyát és udvari oszlopcsarnokát lebontották. 1950-ben erősen átalakították.
Kápolnájának berendezése a római katolikus templomba került a volt
régiséggyűjteménnyel együtt. A kastélyt körülvevő területen gondosan
megválasztott, az országban ritkaságnak számító hatalmas ősfás park van. A fák
kora eléri, illetve nem egy meghaladja a 200 évet. A parkban megtalálható fák
közül jelentősek a különböző fenyőfa fajták, ezen kívül hárs-, kőris-, juhar-,
nyár-, tölgy-, gesztenye és még számos más fafajta található. Sajnos, a műemlék
kastély sorsa továbbra sem rendezett, a többszöri tulajdonosváltás nyomán állaga
fokozatosan romlik, amiről még Ráday Mihály is többször beszámolt „Unokáink sem
fogják látni” című értékmegőrző műsorában.
Henckel-Donnersmark Valéria grófnőtől született fiai: (IV.) Aurél és (IV.)
János.
Dessewffy Aurél máltai tiszteleti lovag, promoteur volt. Egy leánya született.
Dessewffy János dipl. mezőgazdásznak is egy leánya van.
Ideérkezve a családfához, itt érte utol a végzete a Dessewffy grófokat: Aurél
egy üzleti útjáról fáradtan hazasietve családjához összeütközött egy
személygépkocsival, 1974. március 2-án, melynek következtében életét vesztette.
Apja, (III.) Aurél leesés következtében combnyaktörést szenvedett, a curitibai
kórházban feküdt. 1974. október 26-án fia, János és felesége Rio de Janeiro-ból
gépkocsin mentek Curitibába apjukat meglátogatni. Az autót János vezette, és egy
útkereszteződésben egy ott lévő pocsolyába hajtott bele, úgy, hogy annak vize
teljesen beborította a szélvédőt, így nem vette észre a szembejövő gépkocsit,
amivel frontális ütközött. Mindkét autó utasai a helyszínen szörnyet haltak.
Elképzelhető, milyen volt apjuk lelki állapota, aki elvesztette két fiát. A
kórházból hazakerülvén, 1975. november 28-án – a másik szobában lévő takarítónő
hallomása szerint – egy nagy sóhajtás után kilehelte lelkét. Mire az odaért, az
idős gróf már halott volt.
Tivadar üzletember lett, és feleségével 1945-ben Argentínába költözött, ott halt
meg gyermektelenül 1980-ban.
Dessewffy Gyula „a vörös gróf”, újságíró, az ellenzéki Kis Újság tulajdonosa, a
Kisgazdapárt elnöke, Bajcsy-Zsilinszky Endre küzdőtársa, országgyűlési
képviselő. Miután 1945-ben leigazolták, az ellenállásban való részvételéért 300
hold földet tulajdonában hagytak, de ezt át sem vette, amit kijelöltek neki,
ugyanis Fehér Lajos megüzente neki, hogy jobban teszi, ha elhagyja az országot,
mert Rákosiék bebörtönzik.
A müncheni Szabad Európa Rádió magyar osztályának vezetője, majd ültetvényes
lett Brazíliában. Két házasságából két leánya született.
A rendszerváltás idején nagy reményeket fűzött a magyarországi kárpótláshoz,
szeretett volna hazatelepedni, de amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy tervei
nem fognak megvalósulni, nagy csalódás érte. Hazalátogatott Szabolcsba az
egykori Dessewffy-birtokokra, felkereste holtában meggyalázott apja sírját is.
2000-ben történt halála után egy marék királyteleki földet szórtak sírhalmára.
Vele halt ki férfiágon a Dessewffy grófok ifjabb ága.
Dessewffy Sándor egy 2007-es nyilatkozata: „Mi sosem bújtunk a név mögé,
ugyanakkor a felelősségét éreztük és eszerint éltünk, cselekedtünk – élünk,
cselekszünk.”
A család tiszavasvári kriptája jelenleg szégyenletes állapotban van; a
hajléktalanok befészkeltek magukat oda, az ajtó a háziállatok lengőajtajához
hasonlóan csak díszként szolgál. A fertelmes bűz mellett az a legelszomorítóbb,
hogy elkezdték kibontani az ott nyugvó halottak koporsóit, kincsek után keresve,
ami eladható volna. Minden jóérzésű ember zsebében kinyílik ilyenkor a bicska,
ökölbe szorul a keze. A kerítést rég elbontották, a színesfém-tolvajok
letördelik a sírkereszteket. Az önkormányzatnak nincs pénze felújítani a
kriptát, csoda, hogy még nem dőlt össze. Szépen lassan elpusztul minden, ami még
megmaradt...
A Nemzeti Kegyeleti Bizottságnak a Nemzeti Panteon részévé kellene nyilvánítania
a család nyughelyét, hiszen az ott nyugvók sokat tettek a közművelődésért,
hazánkért. A Magyar Tudományos Akadémia is látókörébe vonhatná a sírboltot.
A kastély felújításra kerül, a kollégium kiköltözik belőle. Funkcióváltás
várható, amiben elhelyezhetőek lehetnének a Dessewffy-gyűjtemény megmaradt
büdszentmihályi darabjai. A padláson megtaláltuk a darabjaira összetört
Dessewffy grófi címert, restaurálás után ez is visszakerülhet a timpanonra.
A Műemlékvédelmi Hivatal észak-alföldi régiós vezetőjének felkérésére megírtam a
Dessewffy-család Szabolcs megyéhez kötődő tagjainak történetét. Időközben az
erre tervezett pénz elfogyott, a kézirat a számítógépembe begépelve várja, hogy
a kötet megjelenjen.