cserneki és tarkeői
DESSEWFFY CSALÁD 
Aktuális  Történelem  Cikkek, írások  Képek  Kapcsolat 


A Dessewffy-család Szabolcs megyében

„Pro aris et focis” – „Az oltárért és tűzhelyért”, vagyis a legszentebb dolgokért küzdeni; idézet Cicero: De natura deorum (3,40) művéből. A 8 évszázados Dessewffy-nemzetség jelmondata is jól tükrözi, hogy a család több tagja az ókor nagy klasszikusainak nyomán műveltségével, hazafiúi tetteivel örökre beírta magát a magyar történelem aranylapjaira.

Szabolcs vármegye legnagyobb hitbizományának voltak birtokosai (még az Andrássyakét is megelőzte), nevüket, emléküket – igaz, teljesen kifosztva, felújításra szoruló – kastélyok (is) őrzik.
Évszázadokig összekapcsolódott a megye és a család élete egymással. Kezeik nyomát otthagyták úton-útfélen. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Dessewffyek nélkül másként alakultak volna a történések megyénkben.

Szabolcs vármegyében a 18. század közepén telepedtek le, ezután két évszázadon keresztül több kiválóságot, nevezetes személyiséget adtak a megyének, a nemzetnek. A család a mai Nyírteleken, Tiszavasváriban, Balsán, Oroson, Nyírbélteken, Gávavencsellőn, Tiszalökön és Tiszaeszláron volt földbirtokos.

A család ifjabb grófi ágának Szabolcs vármegyéhez kötődő tagjai gróf Dessewffy (I.) Sámuel, Pozsega vármegye örökös főispánja, m. kir. táblabírósági elnök, Nyíregyháza földesura, Sáros vármegye főispánjától származtak. Ő a család egyik felemelője; a kilencágú koronával ékesített grófi címert neki adományozta 1775-ben Mária Terézia.

Fia, (II.) István, cs.-kir. kamarás második nejétől, Vécsey Anna bárónőtől született két fiától, (II.) Sámueltől és (I.) Józseftől fognak leágazni a többi leszármazottak.

(II.) Sámuel (1768-1847) Pozsega vármegye örökös főispánja, főhadnagy, Nyíregyháza földesura, akivel Fintán 1803. december 1-én létrejött a szerződés Nyíregyháza és a család között 320 ezer rajnai Ft-ért; a későbbi szabolcsi megyeszékhely tőle vásárolta meg az örökváltsághoz szükséges birtoktestet. Nyíregyháza történetében mérföldkő volt ez, és a család nem gördített akadályt a város további fejlődése elé. Az óriási anyagi áldozatot kívánó örökváltsággal a város elérte, hogy minden földesúri ellenőrzés nélkül önmaga gazdálkodhatott vagyonával, bevételeivel, s ekképp a Dessewffyeknek és a Károlyiaknak semmiféle gazdasági érdekeltségük nem maradt a város határán belül. A nyíregyházi két örökváltság-szerződést – néhány hasonló, korai társával együtt (Békéscsaba, Szarvas, Szentes, Sárospatak stb.) – azért tekinthetjük országos jelentőségűnek, mert a gyakorlatban mutatta be a jobbágyfelszabadítás lehetőségét 1848 előtt. Madách Imre 1845-ben átutazóban járt a városban, s Szontágh Pálhoz írott levelében lelkendezve számolt be az itt tapasztalt fejlődésről: „Az optimizmus szörnyen meggyökerezett bennem;… Nyíregyházán láttam egész nagyságában és jelentőségében az örökváltság eszméjét magát tanúsítani; a rövid idő alatti roppant haladás minden tekintetében…”. Ennek jeleként Nyíregyházán a mostani Bessenyei teret 1945-ig Dessewffy térnek hívták. Tőle ered az ifjabb grófi ág ún. 1. (orosi) ága.

Fia, Kálmán, (1797-1879) a Tiszalöki Hitbizomány és a Vencsellői Hitbizomány alapítója. Ő a fundátora a vencsellői ágazatnak.

Idősebbik fia, (II.) Miklós (1829-1893) főrendiházi tag a bashalmi alágazat megalapítója. A kistermetű főúrnak hatalmas szíve volt; nem volt olyan jelentősebb országos vagy megyei mozgalom, egyesület, amelynek ne adományozott volna nagyobb összegeket. Aki bizalommal fordult hozzá, biztos lehetett benne, hogy kérése meghallgatásra talál a nemes lelkű grófnál.
A szabolcsi közélet egyik kiemelkedő alakja adományaival bőségesen támogatta a kultúrát, az oktatást. Nem a szavak, annál inkább a tettek embere volt. Sok tennivalót érzett szűkebb pátriája iránt, az őseitől örökölt felelőssége nyomán.

Az 1888-as nagy téli csapadék és tavaszi esőzés ismét árvizet eredményezett a Tiszán. Ennek nyomán a római katolikus plébániát Tiszaeszlárról Bashalomra telepítik, egy újonnan épült templomba. Dessewffy gróf szívügyének tartotta a templom felépítését, már csak a lakosságnak tett ígérete miatt is. A kegyúri Jézus Szíve templomnak hamarosan híre ment a megye határain túl és napjainkban is híres búcsújáróhely.

A Kállay Pétertől vásárolt bashalmi kastélyt tovább bővítette, amely jelenleg külső és belső díszeitől teljesen megfosztva az általános iskolának ad otthont.

Az 1944-ben benyomuló román csapatok többször belelőttek fémkoporsójába, a bebalzsamozott testén lévő aranyóraláncot ellopták, kezét kicsavarva hagyták, így látható ma is. A koporsójára elhelyezett díszkardját a ’60-as években lopták el.

Dessewffy Kálmánról és Miklósról azért nem tudok korabeli portrékat bemutatni, mert a kastélyban lévő festményeket a román megszállók Bukarestbe vitték hadizsákmányként, ahol ma is vannak.

Szentmarjay Erzsébettől született két fia: (III.) Miklós és Aladár fogják örökölni a Dessewffy-hitbizományt.

Dessewffy Miklós a magyar főrendiház tagja, neves numizmatikus, a Magyar Numizmatikai Társulat egyik alapítója és tiszteletbeli elnöke, ugyancsak nagylelkű adományozóként szerzett magának hírnevet itthon és külföldön. Vencsellői lótenyészete világhíres volt. Bay Bertával kötött házassága gyermektelen maradt. Több ezer darabos numizmatikai kollecióját a Társulatra hagyta. Sírfedlapjára tévesen vésték fel az 1853-as születési dátumot.

Öccse, Aladár a magyar főrendiház tagja volt. Nem biztos, hogy a nagy gondokkal küszködő Dessewffy-hitbizomány irányítása Aladár gróf képességeinek megfelelő feladat lett volna: „(…) A bajokat tetézte az a tény, hogy az új birtokos teljességgel alkalmatlan volt a problémák átlátására, a megfelelő megoldás megtalálására, sőt a szándék is hiányzott belőle. Gr. Dessewffy Aladár külföldön élt és nem szándékozott hazaköltözni. Jellemző személyiségére, hogy 1901 és 1911 között apósa, br. Ambrózy Gyula gondnoksága alatt állt, elmebetegség és az abból fakadó tékozlás miatt. Bár 1911-ben gyógyultnak nyilvánították, a gondnokságot megszüntették, ez azonban nem tette őt alkalmassá a birtoktestek irányitására.”

1918-ig, közel húsz éve már Svájcban, Montreaux-ban lakott barátnőjével, Lylett kisasszonnyal. Szerényen, de rangjához méltóan élt. Amikor a hitbizomány feje lett, hirtelen költekezésbe kezdett; ékszereket, drága ruhákat vásárolt. Soha nem akart visszatérni Magyarországra, a hitbizományi birtokok kritikus helyzetben voltak: tőkehiány, bizonytalan állapotok, kedvezőtlen gazdasági konjunktúra.

Dessewffy Kálmán kisebbik fia, Ferenc, Csáky Alojzia grófnővel kötött házasságából született fia: (I.) Gyula, cs. és kir. kamarás, a II. osztályú Vaskorona Rend lovagja a királyteleki ágazat alapítója. Ő építtette a kastélyt, a Szent Anna-templomot és a ferenctanyai kápolnát. A kegyúri Szent Anna-templomot 1880. november 22-én szentelték fel. Későromantikus, egyhajós, a homlokzat fölött főtoronnyal. A kórus falazatában két fehér márványtábla látható, a templomépítő grófi házaspár emlékére. A templom felszereléséhez tartozik a harang, 1807-es évszámmal datálva.

A klasszicista stílusú kastélyt nagy gondossággal ápolt angolpark vette körül, amely eredeti állapotban ma már csak a korabeli képeslapokon látható. A kastély berendezését barbár módon pusztították el, alig néhány darabot sikerült megmenteni belőlük. Az ötvenes években gépállomás, majd az AGROGÉP nevű cég működött benne. Néhány éve üresen áll. A város vezetése szeretné, ha a helytörténeti gyűjtemény itt történő elhelyezése mellett a család emlékét őrző tárgyak is ebben kaphatnának helyet. Az 1884-ben épült lovarda északi szárnyát 1945 után elbontották, napjainkban szépen felújítva, Királytelek Vigadó néven szolgálja a kultúrát.

Dessewffy Gyulának ’Sennyey Anna bárónőtől született gyermekei: Dénes, Marianna, Alajos és Béla. A négy testvér szerető családi légkörben élte le életét, családalapítás nélkül. Velük a Dessewffyek (II.) Sámuel alapította ága kihalt.

Dessewffy (I.) Sámuel kisebbik fia, (I.) József a 2. (büdszentmihályi) ág megalapítója. A Johann Ender festette mellképe, amely a Magyar Tudományos Akadémia egyik kincse, a legismertebb portréképünk róla. Pozsegai örökös főispán, az MTA alapító tagja és igazgatója (1830-1845), híres író, Kazinczy Ferenc barátja volt.

Sztáray Eleonóra grófnővel kötött frigyéből születtek: (I.) Aurél és (I.) Emil, a nemzetség két legismertebb tagjai.

Dessewffy Aurél a magyar főrendiház konzervatív pártjának legnagyobb szónoka, írója és zsurnalisztája volt. Kazinczy Ferenc, atyjának barátja, aki gyakran megfordult a Dessewffy-kastélyban, nagy befolyással volt a minden szép és jó iránt fogékony ifjúra, „izlésének, tollának s nyelvének nemesítésére”. Magánúton megtanult németül, franciául és angolul, így az ezeken a nyelveken író mesterek munkáiból sajátította el az államtudományokat és a diplomáciát. Ezáltal olyan gazdag ismeretekre tett szert, amelyeket később a politikai és a hírlapírói pályáján olyan fényesen tudott kamatoztatni. Különösen kedvelte az angolokat, közülük is Jeremy Bentham jogtudós és filozófus írásait.

Élénken részt vett a közügyek minden ágában: íróként, akadémikusként, a színházi bizottmány tagjaként, majd az 1838. évi nagy pesti árvíz után, mint a segélyező bizottmány buzgó és munkás tagja. Már 1833-ban levelező tagjává választotta az Akadémia, 1836-ban pedig a Kisfaludy Társaság alapító tagjai közé is belépett.

Az 1839/40-es országgyűlésen tehetségének elismeréseként és a magyar főrendiházban érvényre juttatott nézeteiért – a legkiválóbb tagok egyikeként – tagja lett a büntetőtörvénykönyv megalkotására létrehozott országgyűlési bizottságnak; ehhez hozzájárult az is, hogy Metternich herceg ajánlóleveleivel ellátva, beutazta Franciaországot, Angliát, a német fejedelemségeket, Hollandiát és Belgiumot: meglátogatta a későbbi francia köztársasági elnököt, Louis Adolphe Thierst Párizsban, megismerkedett Heinével is. Mindez meghozta gyümölcsét: fáradhatatlan szorgalommal tanulva, gazdag ismeretekkel felvértezve tért vissza hazájába.

A budapesti Árvízkönyvben (Pest, 1839) jelent meg kitűnő nemzeti szellemű értekezése: „A magyar nyelv s előkelőink nevelési rendszeréről” címmel, melynél szebbet és jobbat ez ügyben senki sem írt. Az Akadémiának ő ajándékozta Kazinczy Ferenc hátrahagyott kéziratait, írt a Lánchíd és a játékszínépítés ügyében stb.

A Világ című hírlapot pártja közlönyévé alakította át. Szellemdús cikkei, melyekkel az általa vezetett lapban fellépett, X. Y. Z. cím alatt jelentek meg egybegyűjtve. Mindennek ára volt: az erejét felemésztő munka, a megyei és választmányi gyűlések folytonos küzdelmei, a hírlapszerkesztés, a kodifikáció és emellett a sorozatos társasági összejövetelek, a baráti és női körökben való aktivitásának következtében leromlott amúgy sem erős fizikuma. A nagyreményű fiatal férfi, családjának fő büszkesége, életének 34. évében hunyt el.

Írói munkásságának szép emléket állítva jelent meg 1857-ben kézirati műveiből, életrajzával s arcképével egy díszalbum, melynek címe: „Koszoru gr. Dessewffy Aurél emlékének”. Olajképe az Akadémia képtárát díszíti.

Öccse, Dessewffy Emil az MTA tiszteletbeli tagja és elnöke. Szabolcs vármegyében, az atyai birtokok egyikén, Büdszentmihályon telepedett le. Ügyesen és szorgalmasan gazdálkodott, s az elhanyagolt birtokból, mely nagyrészt kezdetleges állapotban lévő ártér volt, 16 éves fáradozással, nagy szakértelemmel valódi mintagazdaságot teremtett. Emellett a megyei közügyekben is részt vett; gróf Teleki József, akkori szabolcsi főispán kinevezte a vármegye tiszteletbeli főjegyzőjévé.

Az Országos Magyar Gazdasági Egyesülettel (OMGE) is állandó kapcsolatban volt, ennek 1835-ben választmányi tagjává lett, egész életén át vezéralakja is egyben; 1845-ben az egyesület ismeretterjesztő s földművelési osztályának elnökévé választották.

1844-ben a mérsékelt konzervatív párt akkori vezérlapjának, a Budapesti Híradónak szerkesztője lett; letelepedett Pest-Budán. A lapot – a konzervatív párt egyik legtehetségesebb tagjaként – újságíró barátaival fiatalon elhunyt nagynevű bátyja szellemében vezette.

Különösen szívén viselte az ország anyagi érdekeit, de ezeket csakis egy felelős magyar kormány hozzájárulásával akarta előmozdítani; a Kossuth által kezdeményezett Védegyletet s egyéb, a bécsi kormányzatnak nem tetsző, nemzeti önsegélyezés útján felállított intézményeket (Széchenyivel együtt) ellenezte ugyan – s emiatt erős hírlapi polémiákba is keveredett –, de meg akarta szüntetni a nemesi adómentességet, meg akarta váltani az úrbéri terheket és gondoskodni akart bankokról, hitelintézetekről, az anyagi jólét összes eszközeiről.

1848-ban nem vállalt közszerepet, mert a forradalom, s annak nyomán a radikalizálódó mozgalmak ellenkeztek elveivel. Széchenyi óvatos politikájának híveként féltette hazáját a merészebb hazafiak rendszabályainak következményeitől. Amikor azonban a bécsi kormány az alkotmány megsemmisítésére törekedett, s az 1849. márciusi közös birodalmi alkotmányt kihirdette, Dessewffy minden lojális alkalmat megragadott, hogy hazája ősi intézményeit megmentse; emlékiratot dolgozott ki, s nyújtott be a bécsi kormánynak, melyben a kormányzat szándékainak kivitelezhetetlenségét fejtegette s azt tanácsolta, hogy a belháború befejezése után állítsa vissza a régi törvényes alkotmányt.

1850-ben hasonló tartalmú emlékiratot készített Magyarország beolvasztása ellen, amelyet rajta kívül 23 harcostársa is aláírt; ezt magának az uralkodónak adták át. Mindezen kísérletei azonban akkor sikertelenek maradtak; önkéntes „száműzetés” következett: egy időre visszavonult és a mezőgazdaságnak élt mintaszerűen irányított büdszentmihályi uradalmán.

Ám mégsem vonta ki magát teljesen a közéletből: az OMGE 1857-es újraszervezésében oroszlánrészt vállalt, annak egyik legaktívabb választmányi tagja lett. Az Egyesület küldötteként tagja volt a vámkongresszusi országos bizottságnak, s nagy érdemeket szerzett a földbirtoki hitel rendezésében, a Magyar Földhitelintézet megalapításában (később ennek az elnöke lesz). Az alsó-szabolcsi Tisza-szabályozó Társaság elnökévé választották, s mint ilyen, 1857-ben elnöke lett az összes Tisza-szabályozási társulatok közös nagygyűlésének is. Egyike volt azoknak, akik a tiszai nagy kölcsönt létrehozták.

Közpályájának legeredményesebb, leghálásabb része 1855. április 16-ától kelteződik, amikor is az újból összeült Magyar Tudományos Akadémia elnökévé választották, amelynek már 1843 óta levelező tagja volt; 1858-ban tiszteletbeli tagjává is megválasztották.

Ezután minden erejét, tudását hivatalos teendői ellátására szentelte; tapintatosan felhasználva az ébredő nemzet akkori lelkesültségét, ő szervezte a Kazinczy-emlékünnepet, 1858-60 között körleveleivel és szónoklataival támogatást kért az uralkodótól, az uralkodóház tagjaitól és a magyarországi főnemességtől az Akadémia javára. Legfőképpen neki, fáradhatatlan munkásságának köszönhető, hogy az addig bérelt helyiségekben szorongó Akadémia 1866-ban saját, díszes palotájába költözhetett, s hogy annak szerény vagyona több mint kétmillió forintra nőtt. Esterházy herceg beleegyezését megnyerve a nagybecsű képtárat Bécsből Pestre szállíttatta, s azt az Akadémia palotájában helyezték el.

Munkabírását felőrölte a sok munka. Az általa építtetett Akadémia megnyitásának ünnepén már nem lehetett jelen. 1866. januárjában fényes gyászünnepéllyel búcsúztatták, báró Eötvös József, az elnöki székben méltó utóda tartott felette emlékbeszédet. Arcképét Barabás Miklós festette meg az Akadémia számára.

Wenckheim Paulina bárónőtől született fia: (II.) Aurél v. b. t. t., a MTA igazgatósági tagja, a főrendiház elnöke, az utolsó országbíró, ami valamikor a magyar király utáni első közjogi méltóságot jelentette – ebben a minőségében vett részt IV. Károly koronázási szertartásán 1916-ban –, az Aranygyapjas Rend lovagja, a Lipót Rend és a Szerb Takovo Rend nagykeresztese.

Tanulmányai befejeztével beutazta Európát, ahonnan különösen a gazdasági ismereteit gazdagon gyarapítva tért vissza, és Szabolcs vármegye aljegyzője lett. A gr. Lónyay Menyhért vezetése alatt működő pénzügyminisztériumban sajátította el az állami pénzügyek vitelének tudományát. A századfordulón a nagy három agrárvezér (triász) egyikeként vonult be a történelembe; a triász: gr. Károlyi Sándor, gr. Dessewffy Aurél és Darányi Ignác. Mindhárman a gazdatársadalom választott érdekképviselői voltak olyan időben, amikor állami pénztámogatással nyomult előre a más rétegekből képződő gyárosok és pénztőkések osztálya. Ahogy akkor fogalmazták, a kapzsi tőkével szemben kell védelmezni a gazdatársadalom érdekeit a szövetkezés erejével. Ezen beszerző, értékesítő és feldolgozó szövetkezetek értendők.

A politikai pályán előbb a zborói, majd a tiszalöki kerület képviselőjévé választották ellenzéki programmal. 1887-ben, mint a Pozsony vármegyei szentjánosi kerület képviselője a mérsékelt ellenzékhez csatlakozott. Ugyancsak 1887-ben a Földhitelintézet elnöke lett. Az édesapjától, gr. Dessewffy Emiltől örökölte meg a Tisza-szabályozás nemzeti ügyét, s az Alsó-szabolcsi Tiszai Ármentesítő Társulat elnöki tisztét vette át gr. Andrássy Gyulától; 32 éven át viselte e tisztség terhét-örömét. Ő hajtotta végre 1882/83-ban az állammal társulata érdekeinek megfelelően az első leszámolást, ahogy ezt szaknyelven kifejezték. Rendezte az elhanyagolt hátraléki ügyeket, szilárd alapokra helyezte a birtokváltozások nyilvántartását az ártérfejlesztés végrehajtásával.

Részt vett az 1888. évi rendkívüli árvíz elleni védekezésben s annak lefolyása után személyesen vezette a védművek átalakítási munkájának irányítását és ezzel kapcsolatos pénzügyi műveleteket. 1892-ben elintézte a társulat kölcsöneinek konverzióját. Mind emellett aktív vezetője volt a nagyobb területet szabályozó Tisza-völgyi Központnak, ahol Lónyay 1884-ben történt lemondása után elnök lett.

Érdemei elhallgatása még a Horthy-korszakban kezdődött. 1920-ban történt, amikor a politikusok és mágnások egymásnak adták a kilincset otthonában, és arra ösztökélték az idős országbírót, hogy a zavaros idők elmúltával éljen legmagasabb közjogi állásával és vegye kézbe az ország sorsának irányítását. Ő azonban kitért egy ilyen lépés elől, hangoztatván, hogy a kialakult kritikus helyzetből a jövőre nézve demokratikus választás által kell meghozni a döntést. Még 1926-ban is azzal a kikötéssel szavazta meg a felsőházban a Magyar Királyság Horthy-féle jogfolytonosságát, hogy azt ideiglenesnek tekinti. Így aztán a Horthy-korban kezdetét vette a gr. Dessewffy-család háttérbe szorítása a politikai közéletből és a gazdasági kulcspozíciókból.

83 évesen, 1928-ban halálozott el, végakaratának megfelelően a család büdszentmihályi sírkertjében helyezték örök nyugalomra, a temetési szertartást Kriston Endre egri püspök celebrálta és szentelte be a koporsót.

Károlyi Pálma Teréz grófnőtől született fia: (II.) Emil a magyar főrendiház örökös tagja, országgyűlési képviselő az I. világháború alatt a Vöröskeresztnél teljesített szolgálatot; az itt szerzett mély impulziók eredményeként élete végéig támogatta, segítette a háború áldozatait. Diplomáciai szolgálata során járt Németországban, Belgiumban és Angliában s tanulmányút keretében többször is megfordult Nyugat-Európában. Főként gazdasági kérdésekkel és szociális problémákkal foglalkozott. Éveken át elnöke volt a Hangyának, egyik vezető embere az OMGE-nak; 1927-től töltötte be az elnöki tisztét a Magyar Földhitelintézetnek.

Dessewffy Aladár halála után ő lett a hitbizomány várományosa. Erről lemondott fiai javára, de az akkor már ezer sebből vérző uradalom ügyeit rendberakatta. Az Újfehértó melletti érpataki uradalmát felparcelláztatta a nincstelenek részére, ill. az ezért kapott pénzösszegen részvényesként – a kormánytól kapott bizalmas felhívása alapján – bevonult a bauxitiparba.

Batthyány Emanuela grófnőtől született fiai: (III.) Aurél, Tivadar és (II.) Gyula. Halálos ágyán ezt mondta fiainak: „Fiaim! Ne feledjétek, hogy ez a föld, melyet most tőlem örököltök, a nemzeté!”
Birtokait három fia közt osztotta szét: Aurélé lett a hitbizomány, aki Vencsellőn lakott, Tivadar lakott Királytelken, Gyula pedig a megörökölt részéből, amit csak lehetett, pénzt csinált lapjának életben tartásához.

Dessewffy Aurél középiskoláit Budapesten végezte, majd a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémián nyert diplomát. 1938-tól elnöke volt a Keleti Nyírvíz Lecsapoló Társulatnak, mely tisztségéről 1941. november 6-án mondott le. A Kelet-Nyírvíz Lecsapoló Társulat 1908-ban alakult Nagykárolyban, majd 1918-1945-ig Nyírbátorban működött tovább.

A hatalmas Dessewffy-hitbizomány utolsó majoreszkója. 1947-ben Brazíliába emigrált, ahol a magyar kolónia egyik kiemelkedő alakja volt.

A vencsellői kastélyt az idők folyamán többször átépítették. Magja egy a 18. század második felében épült barokk kastély, amely mellé egy másik kastélyt építettek klasszicista stílusban a 19. század elején. A két épületet 1898-ban összeépítették, neobarokk stílusban kiegészítették és bővítették. 1944-ben kápolnájának tornyát a visszavonuló német csapatok felrobbantották, ekkor bal szárnyát és udvari oszlopcsarnokát lebontották. 1950-ben erősen átalakították. Kápolnájának berendezése a római katolikus templomba került a volt régiséggyűjteménnyel együtt. A kastélyt körülvevő területen gondosan megválasztott, az országban ritkaságnak számító hatalmas ősfás park van. A fák kora eléri, illetve nem egy meghaladja a 200 évet. A parkban megtalálható fák közül jelentősek a különböző fenyőfa fajták, ezen kívül hárs-, kőris-, juhar-, nyár-, tölgy-, gesztenye és még számos más fafajta található. Sajnos, a műemlék kastély sorsa továbbra sem rendezett, a többszöri tulajdonosváltás nyomán állaga fokozatosan romlik, amiről még Ráday Mihály is többször beszámolt „Unokáink sem fogják látni” című értékmegőrző műsorában.
Henckel-Donnersmark Valéria grófnőtől született fiai: (IV.) Aurél és (IV.) János.
Dessewffy Aurél máltai tiszteleti lovag, promoteur volt. Egy leánya született.
Dessewffy János dipl. mezőgazdásznak is egy leánya van.

Ideérkezve a családfához, itt érte utol a végzete a Dessewffy grófokat: Aurél egy üzleti útjáról fáradtan hazasietve családjához összeütközött egy személygépkocsival, 1974. március 2-án, melynek következtében életét vesztette.

Apja, (III.) Aurél leesés következtében combnyaktörést szenvedett, a curitibai kórházban feküdt. 1974. október 26-án fia, János és felesége Rio de Janeiro-ból gépkocsin mentek Curitibába apjukat meglátogatni. Az autót János vezette, és egy útkereszteződésben egy ott lévő pocsolyába hajtott bele, úgy, hogy annak vize teljesen beborította a szélvédőt, így nem vette észre a szembejövő gépkocsit, amivel frontális ütközött. Mindkét autó utasai a helyszínen szörnyet haltak.
Elképzelhető, milyen volt apjuk lelki állapota, aki elvesztette két fiát. A kórházból hazakerülvén, 1975. november 28-án – a másik szobában lévő takarítónő hallomása szerint – egy nagy sóhajtás után kilehelte lelkét. Mire az odaért, az idős gróf már halott volt.

Tivadar üzletember lett, és feleségével 1945-ben Argentínába költözött, ott halt meg gyermektelenül 1980-ban.

Dessewffy Gyula „a vörös gróf”, újságíró, az ellenzéki Kis Újság tulajdonosa, a Kisgazdapárt elnöke, Bajcsy-Zsilinszky Endre küzdőtársa, országgyűlési képviselő. Miután 1945-ben leigazolták, az ellenállásban való részvételéért 300 hold földet tulajdonában hagytak, de ezt át sem vette, amit kijelöltek neki, ugyanis Fehér Lajos megüzente neki, hogy jobban teszi, ha elhagyja az országot, mert Rákosiék bebörtönzik.

A müncheni Szabad Európa Rádió magyar osztályának vezetője, majd ültetvényes lett Brazíliában. Két házasságából két leánya született.

A rendszerváltás idején nagy reményeket fűzött a magyarországi kárpótláshoz, szeretett volna hazatelepedni, de amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy tervei nem fognak megvalósulni, nagy csalódás érte. Hazalátogatott Szabolcsba az egykori Dessewffy-birtokokra, felkereste holtában meggyalázott apja sírját is. 2000-ben történt halála után egy marék királyteleki földet szórtak sírhalmára. Vele halt ki férfiágon a Dessewffy grófok ifjabb ága.

Dessewffy Sándor egy 2007-es nyilatkozata: „Mi sosem bújtunk a név mögé, ugyanakkor a felelősségét éreztük és eszerint éltünk, cselekedtünk – élünk, cselekszünk.”

A család tiszavasvári kriptája jelenleg szégyenletes állapotban van; a hajléktalanok befészkeltek magukat oda, az ajtó a háziállatok lengőajtajához hasonlóan csak díszként szolgál. A fertelmes bűz mellett az a legelszomorítóbb, hogy elkezdték kibontani az ott nyugvó halottak koporsóit, kincsek után keresve, ami eladható volna. Minden jóérzésű ember zsebében kinyílik ilyenkor a bicska, ökölbe szorul a keze. A kerítést rég elbontották, a színesfém-tolvajok letördelik a sírkereszteket. Az önkormányzatnak nincs pénze felújítani a kriptát, csoda, hogy még nem dőlt össze. Szépen lassan elpusztul minden, ami még megmaradt...

A Nemzeti Kegyeleti Bizottságnak a Nemzeti Panteon részévé kellene nyilvánítania a család nyughelyét, hiszen az ott nyugvók sokat tettek a közművelődésért, hazánkért. A Magyar Tudományos Akadémia is látókörébe vonhatná a sírboltot.

A kastély felújításra kerül, a kollégium kiköltözik belőle. Funkcióváltás várható, amiben elhelyezhetőek lehetnének a Dessewffy-gyűjtemény megmaradt büdszentmihályi darabjai. A padláson megtaláltuk a darabjaira összetört Dessewffy grófi címert, restaurálás után ez is visszakerülhet a timpanonra.

A Műemlékvédelmi Hivatal észak-alföldi régiós vezetőjének felkérésére megírtam a Dessewffy-család Szabolcs megyéhez kötődő tagjainak történetét. Időközben az erre tervezett pénz elfogyott, a kézirat a számítógépembe begépelve várja, hogy a kötet megjelenjen.

© 1210-2010